És amit még szegeden lehet csinálni

Babával társalkodni.
Érdekes fejfedőket próbálgatni.

A pátriában

Megcsináltuk! Végül múlt szombaton siker koronázta a fáradalmainkat, és megérkeztünk Magyarországra, és véletlenül mázlink is volt, a landolásunk után lezárták Ferihegyet. Ha aznap sem tudtunk volna eljönni, akkor azt hiszem, hogy a falnak mentem volna. Mellesleg egész jól menedzseltük azt a babakocsi, poggyászok, etetés, stb. témát, a ded pedig kifejezetten jó útitárs volt a repülőn, bámészkodott meg flörtölt.

Itthon ítéletidő, de ez nem zavarta meg, hogy már az első nap degeszre töltöttkáposztázzam magam.Nyammm. Hülyék ezek az olaszok, semmit nem értenek a gasztronómiához.

Otthonunkban semmi nem változott, csak a tévécsatornák összetétele, apa minden kinyírt,ami politikailag irritáló lehet, ezért csak a sport van meg a TV paprika. Ez szerintem vicces. Meg az is, hogy szénné égetett egy lábast, de úgy gondolta, hogy ez senkinek nem fog feltűnni, ha a kukában salak alá temeti.Az, hogy ömlött a füst ki a konyhaablakon, az meg nem is érdekes.

Giulit különösebben nem viselte meg a környezetváltozás,alszik, és farkasétvágya van, gyakorlatilag lehetetlen kielégíteni. Intellektuális fejlődése rakétaszerűen halad felfelé, már olvastunk is, sőt internetezni is szeret (ööööö ....nem, nem fertőzöm a képernyővel). Ezenkívül talált magának egy új kedvenc pozíciót. Számomra érthetetlen,de mostanában ebben a helyzetbenszeret nézelődni.

Az ember hajlamos azt hinni

hogy a két hónapos gyermeke kicsi.Aztán meglátogatja a kórházban az inkubátorból frissen kikerült unokatesót, és rájön, hogy egy óriást melenget a keblén.

Itália nem ereszt

Hát még mindig friss, hegyi levegőt szívunk, pedig vasárnap elegánsan távoznunk kellett volna innen,és már rég mézes zserbót meg paprikás csirkét nokedlivel kellene az arcomba tömnöm. Történt ugyanis, hogy miután mindenkitől elbúcsúztunk, felpakoltuk a kocsit, mint egy karavánt, a malév check-in Milánóban közölte, hogy "non va bene". Azaz nem jó. Mármint a ded olasz okmánya. Vitatkoztunk, kardoskodtam, semmi. Utána még felhajtottunk egy igen jó kiállásű határőrt is, aki először mondta, hogy szerinte "va bene", de utána a rögtönzött határőr konzílium úgy döntöt, hogy mégsem. Szóval ittragadtunk, etethettünk a reptéren, meg autókázhattunk haza. közben azon röhögtünk kínunkban, hogy Giuli az estét úgy zanzázná a kis fejében, hogy elmentünk valahiva kocsival, ettünk, utána hazajöttünk. She ate out. hétfőn telefonok jobbra-balra, kiderült, hogy az olasz vonal megoldhatatlan, legalább egy hónap a szép bordó útlevél. Úgyhogy tegnap megint Milánó, csak most magyar konzulátus. Mintha nem utálnánk Milánót eleve. Rút is, meg az emberek is annyira....milánóiak. Orr fennhord, hülye akcentus. Nem is értem, hogy miért ők lettek a kettes számú város, és miért nem Turin, ami legalább tök szép az impozáns tereivel, a parkokkal, a romantikus folyóparttal, meg ugyebár azzal, ahogy körülölelik a hegyek.Meg jó fejek az emberek. Ui. mindenki délről vándorolt ide, és az északi munkamorál, és nettség keveredik a déli temperamentummal. no mindegy. Szóval konzulátus, ahol a kb. egy órás vrakozás alatt kisbaba nyakig kakálta össze magát, és ott kellett kicserélni az ülőgarnitúrán (wc nem volt) a őelenkát is meg a teljes ruházatot. Reméljük naponta ürítik a kukát amúgy, mert ha nem, akkor ma kellemes párfőm fogadja az állampolgárokat. A konzulátus tegnapi gyfelei meg jól leképezték az itteni magyar diaszpórát : a dolgos munkásember, aki alig bír írni-olvasni, mi, azaz a happy family meg a viszonylag iatal magyar lány a viszonylag nagyon öreg, dohánytól bebarnult fogú férjével. Nem cseréltünk telefonszámot senkivel. Ügyintézés után Dóm tér, hogy valami kellemeset is lásson a szem, aztán még megmutattam Csirinek a Scalat, mert esküdözött, hogy még nem látta, aztán meg kerekítette a szemét, hogy "jahogyezaz, na ezért nem láttam".Kb. annyira mutatós, mint a Bartók Béla Művelődési ház. Mindenesetre van jegy, van okmány, szombaton megyünk.
Közben vasárnap este megszületett Simóék gyereke, Rebecca öt héttel korábban. Az ittragadásunk egyetlen pozitívuma, hogy láthatjuk. Hétfőn este be is mentünk a kórházba. Érkezésünkkor már az egész szűkcsalád (kb. 25 fő) ott dajdajozott a folyosón.Simona neg mintha mi sem történt volna,parádézott. Én a szülés másnapján fel sem bírtam állni kb. Ő bezzeg fél órával szülés után már lement chipsért a büfébe, mert éhes volt.....kemény csaj.

2 hónapos mérleg

Tegnap voltunk a 2 hónapos kontrollon a gyerekorvosnál,aki halálra dicsért bennünket, hogy mily tökéletes is a gyermek, és csak méreteiben emlékeztet egy kéthónaposra ( 5200 gr és 58 cm - for the record), viselkedésében érettebb, és őrületesen kommunikál. Ezeket a szavakat használta. Mondjuk igaza is van, az egész vizsgálatot végigbazsalyogta és flörtölte. Jó fej, na. Utána átvágtattunk a kórházba az első védőoltásért, ami nem volt egy kellemes élmény, két combba kapta szimultán, és nekem kellett asszisztálnom ehhez a gaztetthez úgy, hogy lefogtam szegényke cupákjait. Egyáltalán nem tetszett neki, sírt, mint a záporeső, minek következtében kishíján én is. Ez olyan igazi sírás volt, nem a mindennapos hiszti. Ráadásul előtte azzal hitegettek, hogy "meg sem érzi", meg "egyből elfelejti"...hát nem igazán. Utána egész délután nyűgös volt, és még ma is nehezményezi ha a szúrás környékéhez érünk. Szegény kis monchichi.

A képen nem az oltás által traumatizált, hanem a fördés után elégedetten tekintgető kisbab látható egy hosszabb beszéd előtt.

Látvány a kukák mellől

Itt megpróbáltam megragadni a látványt, ami a műanyag-és az üveggyűjtő konténerek mellől fogad. A gépünk elég béna, és én sem vagyok egy nagy fotóművész, a lényeg a kisvárosunk körül emelkedő hófödte alpesek, ha nem lenne egyértelmű.

Megint hétfő

De sebaj, mert pompás volt a hétvége, mert hármasban voltunk ugye naphosszat, ami mindig jó, együtt minden olyan könnyű,még a hisztériás rohamokon is lelkiismeretfurdalas nelkul tudunk rohogni. Persze a csodaanyák biztos azt mondanák, hogy ilyen kis korban nem sírnak ok nelkül a babák, és biztos így isvan, de amikor az ember megetette, tisztába tette, beszélgetett vele,és még mindig ordít , akkor néha jól esik kiereszteni a gőzt, és röhögni. EZ persze csak együtt megy, ha egyedül vagyok a kisdeddel, akkor idegrohamot kapok az ilyesmitől, gyorsan becsomagolom, és elviszem sétálni. Séta alatt fix, hogy élvezkedik, nem süvölt, csak pislog ki a fejéből, én meg lehűtöm magam kicsit.
No, de most nem is voltak ilyen rohamok, kivéve tegnap este Csiri nagymamájánál,ahol egyik Zia, de még a dédnagymama ölelő karjai sem nyújtottak megnyugvást, tombolda volt, de aztán teletömtük, és megnyugodott. Erről majd beszélek a héten a gyerekorvossal az aktuális randinkon, mert mostanában annyit eszik, mint egy kisgyosznó, mintha feneketlen lenne a bendője. Ez még hagyján, de iszonyatosan mohó (ezt nem tom kitől örökölte...), rettenetesen gyorsan eszik, fel sem fogja mennyit nyelt le, így aztán utána gyakorlatilag esőkabátban kellene közlekednünk, mert bármikor kilövellhet egy nagyobb adag tejet a kis babaláma.

Itt meg csak gyönyörű

8 hetes

Hihetetlen, hogy hogy röpül az idő, hogy már eltelt nyolc hét azóta a nyögvenyelős éjszaka óta. A hormonok mindenesetre kitűnően működnek, már el is felejtettem az egészet, bizonyos részletekre Csiri emlékeztet néha, de azt hiszem, hogy magamtól már úgy jellemezném a szülést, hogy "á , nem nagy szám".

Szóval Kisbéka növekszik, és gyönyörű, és okos, és tudásvágya kielégíthetetlen. Állandóan társaságra és mélyre hatoló beszélgetésekre vágyik. Ha ez nincs, akkor hiszti. Néha akkor is, ha van. A héten ez a jellemző. Én meg nem tudok rájönni, hogy vajon mit akarhat, amikor már minden bevett módszert kipróbáltam, és ő még minidg vörös fejjel,legörbülő ajkakkal üvölt. Tegnap volt egy ilyen show, és kénytelenek voltunk sétálni menni. Csak azért kénytelenek, mert itt leesett a hó, és a lejtős sikátorokban nem éreztem magam biztonságban, a babakocsira meg még nem vettünk hóláncot, de aztán találtam egy kezdő pályát, és ott sikerült lehűtenem a kedélyeket. Amíg haza nem értünk. Mostanában valahogy extrasokat sétálunk. Az extrahidegben.
Tegnap megvolt az első körömvágás is,ettől ódzkodtunk mindketten, de muszáj vót, na, már nagyon karistolt velük. Főleg minket. Önmagában nem tett kárt.