Az úgy adódott, hogy ha tulajdonosa nem is, de birtokosa lettem egy autónak, ami először valójában pánikkal töltött el, mert az állítás, hogy a forgalmi vizsga óta egyáltalán nem vezettem az gyakorlatilag megállja a helyét egy -két autópályás órát leszámítva, ami meg valljuk be, nem sokat lendít az ember rutinján. Szóval a tény, hogy nekem majd most vezetnem kell, főleg Olaszországban, főleg nálunk, ahol gyakorlatilag nem léteznek egyenes utak, és minden vagy lejt vagy emelkedik ugyebár iránytól függően, aggodalommal töltött el. Főleg amiatt ugye, hogy egy napon elkerülhetetlen lesz Zsülit is bepakolni mögém a gyerekülésbe. Szóval tegnap délután Csirivel elmentünk gyakorolni, már előre rettegtem, hogy majd hányszor vág a combomra, de tök jól vettem a vasárnapi délutáni csendes pihenő ideje alatt az akadályokat. Nem sok mindenkire kellett odafigyelni. Az egész elég jól ment amíg elhagyott ipartelepeken köröztünk, aztán amikor bevezetett a málnásba (kb. szó szerit, mert erdei-hegyi utakon randalíroztunk), akkor már kissé letörtek szarvaim, de így is csak egyszer fulladtam le egy emelkedőn, elő is kellett volna ásnom a kézifékes indulás tételt a rutinpályáról, de persze nem sikerült, úgyhogy hatalmas bűzzel és zajjal sikerült venni az akadályt.
Kép a jelentős eseményről nem készült, de rakok fel egyet Juliról, aki olyan jól néz ki mostanában.
Nessun commento:
Posta un commento