Beköszöntött a tavasz,és egész hétvégén mentünk, nem bírtuk ki. Szombaton elindultunk, de csak azért, hogy tegyünk egy kört a piacon, de összefutottunk Simóékkal, és így kissé hosszabbra nyúlt a program. Ebéd után elmentünk Venaria Realeba, ami itt van a közelben, es arról nevezetes, hogy a Savoyaiak építettek oda (is) egy böhöm nagy kastélyt. Igen szerettek kastélyokat meg rezidenciákat építeni, van a környéken ezekből egy csomó. egyébként kastélyt leszámítva is nagyon kellemes kisváros. Szóval a séta jó volt, a kölkök még arra is adtak időt, hogy be
üljünk egy bárba és elfogyasszuk életünk legjobb forró csokiját, Rebecca csak ezután kezdett eszeveszett üvöltözésbe. Az anyjaáék szerint eszeveszett. Mert pillesuúyú Rebinek a hangja is pille, nekem fel sem tűnik Zsülike oroszlánbömböléséhez képest. Aztán pizzavacsora, és haza. A gyereknek meg már megint furcsa szokásai vannak éjszaka. Elég rövid ideig tartott, hogy csak egyszer kelt, úgy négy-öt körül,most beiktat egyet kicsivel éjfél után is a kis anyaszmorító. Próbáltuk, hogy vigasztalja az apja, mert az okos könyvek szerint engem a kajával azonosít, de nem mentünk vele semmire. Marha fárasztó,mert én ezután a menet után nem tudtam visszaaludni, csak valamikor fél hat körül, a következő hellósztokfelébredtem után.
No, de ez a kemény éjszaka sem akadályozott meg minket abban, hogy a vasárnap délutánunkat meg Valle d'Aostában töltsük. Ez a szomszéd régió, ami nekem eddig hófehér volt a térképen, pedig én Olaszországot ugyebár fel-le, kívülről-belülről, kerszetbe-kasul. Az
egész régió egy, a hatalmas hegyek között végigszaladó nagyon keskeny völgy mentén fekszik, mármint a lakott részei, és semmi olaszos nincs benne. De semmi. Ilyen városok vannak, hogy Pont-Saint-Martin, meg Saint-Christophe, meg Courmayeur, stb. Az épületek meg hol római romok, hol feketeerdei klinika típusú faházak. A feliratok meg francia-olasz kétnyelvűek,mert mindkettő hivatalos. Nekem őrülten tetszett egyébként, annyira más volt. És mivel Zsülike egyre nehezebben tűri a megkötöttségeket, a kocsiban eltöltött 70 perc után neki a babakocsi már sok volt, és karban kellett vele sétálni, ami azért vicces, mert ő eddig csak enter
iőrökkel ismerkedett rövid kis életében, a külsővilággal csak a mózesből, amiből meg az égbolton, meg az anyján, apján vagy azon kívül, aki tolja nem sokat lát.Egyszóval megnyitottuk előtte a világot, amitől teljes extázisba került, hangosan kurjongatott, meg gurgulázva röhögött. Azt persze sejtettük, hogy ezek után nem lesz egy fáklyás menet a hazaút,és teljesen ki lesz akadva, hogy neki bele kell ülni a hordozóba. Nem okozott csalódást, végigüvöltötte a hazafelé utat, ami nagyon kellemes volt, a végére megfájdult a fejem is, ráadásul az összes kiránduló egyszere indult haza Torinoba/Milánóba/Genovába, és ezek az autópályák egy pontig ugyanazok, így álltunk a dugóban is egy csomót, szóval vagy két óra volt mire hazaértünk, és az egy bömbölő kismajmival, hogy úgy mondjam, SOK. Ennek eredményeképpen kilenckor már aludtunk, de Patatinát ez sem fárasztotta ki eléggé ahhoz, hogy újból átaludja az éjszakát. Kezdem elveszíteni a reményt.
üljünk egy bárba és elfogyasszuk életünk legjobb forró csokiját, Rebecca csak ezután kezdett eszeveszett üvöltözésbe. Az anyjaáék szerint eszeveszett. Mert pillesuúyú Rebinek a hangja is pille, nekem fel sem tűnik Zsülike oroszlánbömböléséhez képest. Aztán pizzavacsora, és haza. A gyereknek meg már megint furcsa szokásai vannak éjszaka. Elég rövid ideig tartott, hogy csak egyszer kelt, úgy négy-öt körül,most beiktat egyet kicsivel éjfél után is a kis anyaszmorító. Próbáltuk, hogy vigasztalja az apja, mert az okos könyvek szerint engem a kajával azonosít, de nem mentünk vele semmire. Marha fárasztó,mert én ezután a menet után nem tudtam visszaaludni, csak valamikor fél hat körül, a következő hellósztokfelébredtem után.No, de ez a kemény éjszaka sem akadályozott meg minket abban, hogy a vasárnap délutánunkat meg Valle d'Aostában töltsük. Ez a szomszéd régió, ami nekem eddig hófehér volt a térképen, pedig én Olaszországot ugyebár fel-le, kívülről-belülről, kerszetbe-kasul. Az
egész régió egy, a hatalmas hegyek között végigszaladó nagyon keskeny völgy mentén fekszik, mármint a lakott részei, és semmi olaszos nincs benne. De semmi. Ilyen városok vannak, hogy Pont-Saint-Martin, meg Saint-Christophe, meg Courmayeur, stb. Az épületek meg hol római romok, hol feketeerdei klinika típusú faházak. A feliratok meg francia-olasz kétnyelvűek,mert mindkettő hivatalos. Nekem őrülten tetszett egyébként, annyira más volt. És mivel Zsülike egyre nehezebben tűri a megkötöttségeket, a kocsiban eltöltött 70 perc után neki a babakocsi már sok volt, és karban kellett vele sétálni, ami azért vicces, mert ő eddig csak enter
iőrökkel ismerkedett rövid kis életében, a külsővilággal csak a mózesből, amiből meg az égbolton, meg az anyján, apján vagy azon kívül, aki tolja nem sokat lát.Egyszóval megnyitottuk előtte a világot, amitől teljes extázisba került, hangosan kurjongatott, meg gurgulázva röhögött. Azt persze sejtettük, hogy ezek után nem lesz egy fáklyás menet a hazaút,és teljesen ki lesz akadva, hogy neki bele kell ülni a hordozóba. Nem okozott csalódást, végigüvöltötte a hazafelé utat, ami nagyon kellemes volt, a végére megfájdult a fejem is, ráadásul az összes kiránduló egyszere indult haza Torinoba/Milánóba/Genovába, és ezek az autópályák egy pontig ugyanazok, így álltunk a dugóban is egy csomót, szóval vagy két óra volt mire hazaértünk, és az egy bömbölő kismajmival, hogy úgy mondjam, SOK. Ennek eredményeképpen kilenckor már aludtunk, de Patatinát ez sem fárasztotta ki eléggé ahhoz, hogy újból átaludja az éjszakát. Kezdem elveszíteni a reményt.
Nessun commento:
Posta un commento