Végre-végre elereszt néha egy-egy félmosolyt. Tette ezt eddig is, de eddig öntudatlanul, miután jól teletömte magát, és elégedetten pihegett a karomban álomba zuhanva. Most viszont akkor is mosolyra húzódik a szája, ha szocializálunk egymással. Még nem túl gyakori, és nem is annyira egyértelmű, de nekünk nagyon melengeti a lelkünket.
Egyébként továbbra isgyönyörű meg okos, csak az a kár, hogy nem tartotta meg azt a jó szokását, amit a múlt héten három éjszakén át egyhuzamban sikerült neki, mégpedig, hogy nem ébredt fel, csak reggel hatkor, és akkor is kaja után még visszaaludt kilencig. Mára visszaállt a rend, és hajnalban fél háromkor menetrendszerűen riaszt, hogy "ÉHES VAGYOK ADJATOK ENNI AZONNAL VAGY MEGŐRÜLÖK". Kb. ezzel az intenzitással tör elő belőle a kérés.
Amúgy meg nézegetem jobbról-balró, alulról-felülről, keresem a hasonlóságokat, de én nem látom benne sem Csirit, sem magamat. Illetve magamat egy ponton. A kezeiben. Ugyanolyan töppedt, tömzsi kis bénaságok, mint amilyenek az enyémek voltak (a múlt idő csak arra utal, hogy már nem kis bénaságok, hanem nagy lapátok az enyémek), kissé görbe középső ujjal. A hüvelykujja meg egyenesen hatalmas ahhoz képest, hogy mindene milyen pici, úgyhogy az Isten is autóstopposnak teremtette. Persze a rajtunk kívül állóknak határozottan látjék a gyerek orrában Csirit, a hajában Csirit (mintha nekem nem lenne sok és sötét...), a szemében mondjuk véletlenül engem, sőt Csiri anyjának az a képtelen elképzelése, hogy a gyerek Csiti öccsére hasonlít....húha. Szerintem viszont tök egyedi a kis mohó béka.
Nessun commento:
Posta un commento